A vég

Mindent elveszítettem…
A családom…
A barátaim…
Az ismerőseim…
Mindent…
Mindenkit…
Egy buta és ostoba félreértés miatt…
Amit ha hagynak tisztázok.
De nem… ők ezt nem engedték.
Elzavartak… - Tűnj a szemünk elől! Soha többé nem akarunk látni! TAKARODJ!!! – ordibálták. Zokogva futottam el. Menekültem tőlük, mint akit üldöztek. Futottam… futottam, és megkerestem őt. Őt akit igazán szeretek. Akiben teljesen megbízhatok. Az első és utolsó szerelmemet. Elmentem hozzá… de ő se fogadott máshogy. Szavai keringtek fejemben. – Nem szeretlek, GYŰLÖLEK!!!
Ismét csak futottam, az arcomról a könnyek potyogtak megállás nélkül folytak.
Már nem akartam mást, mint meghalni. El akartam érni a boldogságot, az ürességet. Nem akartam tovább érezni ezt a fájdalmat. Mikor nem bírtam tovább a fájdalmat hazafutottam. Oda, ahova már soha többé nem akartam betenni a lábam. Oda, ahonnan kiutáltak. Kerestem egy kötelet, és visszasiettem az erdőbe. Azt akartam, hogy testemet felfalják a keselyűk. Megkötöttem a csomót és rátekertem a nyakamra. És hagytam, hogy a testem tehetetlensége kitörje a nyakam.