Élet és érzelmek

Újra itt van:D ami eddig készen van felteszem egybe. Továbbra is várom a véleményeket:D




1. fejezet - Szerelem

Legszebb álmomból a telefonom ébresztője vert fel. Pedig annyira szép álom volt… vele álmodtam! Nem akartam felkelni! Ezért kikapcsoltam az ébresztőt és átállítottam egy negyedórával későbbre. Vagyis csak át akartam, de annyira belemerültem az álmomba, hogy már nem volt erőm bekapcsolni.

Igen, én is téged szeretlek. Azt kívánom, bárcsak veled tölthetném a mai napot is, de mennem kell dolgozni.

- Laura kicsikém, kelj fel! Már 6 óra, mindjárt menned kell a buszhoz! Keljél, már csak két nap kell bemenned, hétvégén pedig alszol, ameddig csak akarsz! - hát igen, édesanyám, mint mindig, ezúttal is gondoskodott róla, hogy időben elinduljak. Pedig igazán kellene az ideje másra is: ott vannak az öcsikéim, akik szintén suliba járnak: még általánosba mind a hárman. Igaz, velem néha több baj van, mint velük, hármójukkal. Szegény anyámnak pedig még ott van az apám is, akivel foglalkoznia kell. Komolyan mondom, több törődést igényel, mint mindenki ebben a házban együttvéve. Nekem az apámmal való kapcsolatom általában veszekedésekből áll. Nem is tudom miért, talán nem csípjük egymást.
Ez a reggel ugyanúgy zajlott, mint a többi. Gyorsan megnéztem az órám, még 10 perc volt indulásig. “A fenébe, már megint elaludtam!” - szidtam magam. “De akkor is megérte!” - jött azonnal a "védőbeszédem".

Gyorsan felkapkodtam a szekrényemben legfelül található ruhadarabokat, egy gyors mosakodás, fogmosás, haj felkötve, és indulás rohamtempóban. Még időben kiértem, pedig apámmal máris volt egy kis csatám. Én Nádorpüspökön, egy kicsike városkában lakom, a gimi, ahova járok, pedig a tőlünk 30 km-re fekvő Füzesen a "nagyvárosban” van. Gimi… hát igen, egy újabb nehéz nap a számomra. Mások valahogy könnyen veszik az akadályokat… nekem ez nem mindig sikerül.
Mire ott voltam, jött a busz is.

- Már megint tele van, végig kell állnunk az egész utat! - hallottam a mellettem álló hangját távolról. Én csak néztem előre és őt bámultam. Ő állta és viszonozta a tekintetem. “Mint az álmomban” - gondoltam. Nagy nehezen felkecmeregtem a buszra, miközben még mindig őt néztem és rám köszönt azon a bársonyos hangján: “Szia”. Az én Lorim köszönt nekem! Csak nekem! A szívem majd kiugrott a helyéről. Azt gondoltam, hogy ott helyben elolvadok! Az a mosoly... Örökre ezt a mosolyt és arcot nézném, ha tehetném! Valahogy leültem, de azt sem tudom, hogy jutottam el a barátnőmhöz, Anitához a második székig.

Rá mindig számíthattam helyfoglalás terén, mivel ő egy korábbi megállóban száll fel, így ha teheti, akkor foglal nekem helyet. Igaz, nem a legjobb barátnőm, nem mondjuk el egymásnak a legféltettebb titkainkat, csak úgy elvagyunk. Még el sem indultunk, de én már - szokásomhoz híven - előhalásztam a töri füzetemet, mivel aznap dolgozatot írtunk, és jó lett volna átolvasni. De akkor Anita megbökött, hogy nézzek rá. Ránéztem, s ő óvatosan suttogva mondta nekem: “A sofőr téged bámul.” Lassan elfordítottam a fejem, s néztem a visszapillantó tükörben azt a gyönyörű barna szempárt, ami az én arcomat fürkészte. Nem hittem volna, hogy valaha eljön ez a pillanat, hogy valaha ez a szempár engem fog keresni és percekig bámulni. Éreztem, hogy elöntött a pír, ezért arcomat gyorsan más irányba fordítottam.

Pár pillanat elteltével először csak óvatosan tekintettem a vezetővel szemközti tükörbe, aztán az egész arcomat arra fordítottam és újból őt néztem. Persze, hogy felfedezte, hogy őt bámulom, és egy biztató mosolyt küldött felém. Nem mertem visszamosolyogni, inkább a füzetemet fürkésztem, míg el nem indultunk. Ekkor megkönnyebbültem, és újra mertem őt nézni. Így legalább ő nem engem figyelt, hanem az utat. Közben az agyam pörgött, na de nem a töritől, hanem azon filóztam, hogy miért bámul. Hiszen szépnek nem mondhatnám magamat. Semmi gömbölydedségem sincs, túlságosan is vékony vagyok. A hajam vállig érő, sötétbarna szénaboglya, ami sosem áll rendesen. Talán, ami megfoghatta bennem, az a szemem. Az szép kék és hatalmas szempilláim vannak - legalábbis mindenki ezt állítja.

Ő pedig egy félisten: gyönyörű barna szemek, barna haj, ami persze mindig tökéletesen áll, és ne feledkezzek meg a hihetetlenül tökéletes alakjáról.
Olyan rövidnek tűnt ez az utazás, talán csak azért, mert teljesen le volt kötve a figyelmem. Bárcsak tovább mehetnék… de nem lehet, suliba kell mennem!
Itt van még egy rossz tulajdonságom: túlságosan el vagyok kötelezve a suli iránt. Ma szerda van, énekórával kezdünk - a fenébe, de utálom, még normális hangom sincs! Remélem holnap is ő lesz...
Hirtelen mozgolódásra lettem figyelmes mellettem. Anita készülődni kezdett, erre kinéztem az ablakon: “hopsz, már szállunk is!” Leszállni természetesen az első ajtóhoz mentem. Lori ismét köszönt, én meg csak halkan visszasuttogtam egy sziát és reménykedem benne, hogy meghallotta.

Suliban szerencsém volt, elmaradt az énekórám, így tudtam gondolkodni - de az sem ment valami könnyen. Szemeim előtt csak egy ember arca lebegett, ami pedig nem másé volt, mint az én édes Lorimé. A többi órám sajna rendesen meg volt tartva, sőt még egy röpdoga is volt közte - tuti egyes lesz, a fizika nekem túl magas. Mivel délután végeztem, így sajnos már nem Lorival mentem. De már ekkor eldöntöttem, hogy mit fogok csinálni holnap reggel. Felveszem a legszebb ruhámat, belövöm a hajamat, és magamra locsolom a kedvenc parfümömet. Miután hazaértem, olyan furcsán éreztem magam. Semmi sem felelt meg úgy, mint eddig. Már nem tetszettek azok a zenék, amiket eddig hallgattam, és nem érdekelt a kedvenc könyvem sem. És ezt az egészet egyetlen szóval tudtam magyarázni: SZERELEM. Senkinek sem mertem beszélni Loriról és arról, hogy milyen idegennek érzem magam. Hiába beszéltem aznap a legeslegjobb barátnőmmel, még neki sem tudtam elmondani.




2. fejezet - A tudás néha fáj


Másnap reggel időben felkeltem, és bombanőt csináltam magamból. De potyára. Csalódottan láttam, hogy ma nem ő jött, és akkor hirtelen rezgett a telefonom. Reménnyel telve kaptam elő, de aztán leesett, hogy még a telefonszámomat, sőt még a nevemet sem tudja, akkor hogyan kaphatnék tőle sms-t? Telefonom kijelzőjén pedig ez állt: “Önnek egy új szöveges üzenete érkezett Feladó:Vivien”
Az üzenet szövegén már meg sem lepődtem: “Lécci foglalj helyet elől köszike majd beszélünk puszi”. Hatalmas sóhajtás szakadt fel belőlem: “Hát jó, akkor üljek előre”. Sikerült is az első helyre levágódnom. Már a harmadik megállónál jártunk, de Vivien még sehol. Már attól tartottam, hogy átvert, de szerencsére az utolsó megállóban ott állt. Még mielőtt megálltunk volna, már kiszúrt, felszállás után egyből le is huppant mellém és egyből sopánkodni kezdett, hogy nem Lori jött. Úgy rándultam össze, mint akinek a kést szúrtak a szívébe. Csak két mondatott hajtottam: “Nem beszélhet az én Lorimról! Ilyen nincs!!”

Félve kérdeztem meg:
- Ki az a Lori?
- Szabó Lorenzó, aki tegnap is jött. Szoktam vele beszélgetni.
- Te ismered őt? - Szerencsére nem vette észre a remegést a hangomban.
- Igen.
- Honnan? - “Csak erre a kérdésre válaszoljon még, nem kérek mást!”, mormoltam el magamban egy imát.
- Unokatesóm férje.
A “férje” szó hallatán szívem darabokra tört, s állandóan azt hajtogattam: “Ez nem lehet igaz! Nem lehetek ilyen szerencsétlen! Mikor megtalálom életem szerelmét, kiderül róla, hogy NŐS! Ilyen nincs!” Teljes letargiába estem. Számomra a külvilág megszűnt, minden magabiztosságom elszállt. Vivien továbbra is mesélt nekem, de csak szófoszlányokat hallottam belőle, míg meg nem hallottam azt a szót, hogy Lorenzó. Ezek után ittam drága barátnőm szavait, minden egyes szót megjegyeztem, s minél több dolgot ki akartam szedni belőle. Óvatosan elkezdtem faggatni:

- Te itt mindenkit ismersz? - Mutattam magam elé.
- Hát nagyjából. Például őt itt igen, a neve Szabó Zsolt, Lori tesója.
- Nekem is van itt rokonom, csak ő ilyen beugró, ha valaki szabadságra megy - ez még igaz is volt. Remélem, árul el valami infót róluk!
- Tudom, hogy ki az. Világosbarna, majdhogynem szőke hajú, magas, kicsit duci csákó.
- Igen, ő az. – “Vajon honnan tudta?” De erre már nem kapok választ. - De csak néha futok vele össze, ha havonta egyszer sikerül, az már nagyon jó.
- Igen - mintha valamilyen meglepődöttség tükröződött volna a hangjában, majd folytatta. - Biztosan azért, mert két napot délelőtt, két napot délután dolgoznak, s még kettőt szabadnapon töltenek, s ez így megy hétről hétre. De ez nagybátyádnál, Jancsinál teljesen más, mivel ő beugró és olyankor dolgozik, ha valaki szabadnapos, vagy ha valami halaszthatatlan dolga akad.

- Értem én – válaszoltam, de gondolataim Lori és a felesége körül kalandoztak.
Gondolkoztam és álmodoztam. Álmodoztam arról, hogy életem szerelme elhagyja a feleségét, Klaudiát, miattam. De ezek mind csak álmok. Teljesen más voltam. Nem láttam semmi értelmét az életnek, semmi vidámságot. Magam körül mindent szomorúnak találtam, semmiben sem kerestem a jót. Miután hazamentem, elkezdtem keresgélni a neten, hátha megtalálom valahol. Nagy nehezen sikerült rábukkannom egy társasági oldalon, ahol be is jelöltem. Így még Klaudiáról is láttam képet. Kész bombázó! Miért is teljesen az én ellentétem!? Szép, okos, neki mindene megvan, ami a külsőt illeti: telt idomok, gyönyörű arc. Érett nő, s ami a legfontosabb: tökéletesen illik Lorihoz. Napok teltek el, és sehol semmi. Már lassan belebetegedtem a szerelembe.



3. fejezet – A titok

Már azon voltam, hogy teljes mértékig elfelejtsem. Nem akartam tőle semmit, csak szerettem volna, hogy végleg kitörlődjön a fejemből és a szívemből. Soha többé nem akartam őt látni! Véget kell vetnem ennek az egyoldalú szerelemnek. Ki akartam őt törölni a szívemből örökre.

De ez a délután se volt tökéletes. Miért is lenne? Pedig ma kivételesen tökéletes volt minden még a suli is rövid s nyugodt. Erre nem kifogom pont őt azt az embert, akit már soha többé nem akartam látni. Hát de!

Fogtam magam és felosontam a hátsó ajtón és leültem közvetlen Lori mögé, ahol takarásban voltam így ő nem láthatott. Kényelmesen hátra dőltem, becsuktam a szemem s próbáltam a rádióból kiáradó zenére koncentrálni. Tökéletes hazaútra vágytam, egyedül. De a sors ezt sem engedte, a busz tömve volt így nem ülhettem egyedül. Ennyit a nyugodt hazaútnak. Mostmár csak azért imádkoztam, hogy ne egy ismerős üljön mellém, nem akartam beszélgetni senkivel. Ebben már a sors is segítségemre volt, egy irtó helyes pasi ült le mellém. Mielőtt a zenére szuggeráltam volna, alaposan megnéztem ezt a barna herceget. Gyönyörű világosbarna haja volt, ami picit emosan a szemébe lógott, ezzel csak a szeme világoskékjét emelte ki. Az arca szív alakú, kis fiatalos, talán még fiatalabb is, mint én. Már éppen hozzá akartam szólni mikor egy ismerős hang ütötte meg a fülemet.

- Szia Lori – óvatosan kijjebb csúsztam, a srác fele, de csak annyira, hogy senki se vegyen észre, és neki se tűnjön fel, majd akkor megláttam Vivient. „- Még itt se lehet nyugtom. De ha már itt vagyok -” Szememet lehunytam s hallgatózni kezdtem, hátha meghallok valami érdekeset. Mert köztudott a remény hal meg utoljára.
- Szia Vivi, te legkedvesebb rokonom. Hát te hogy-hogy ilyen korán?
- Ma jó napom volt és korábban végeztem.
- Én is végzek mindjárt, ez az utolsó köröm.
- Az jó, akkor mehetsz haza Klauhoz.
- Nem, mármint jónak jó, de ő még nem jött haza.
- Hogy-hogy még nincs itthon?
- Küldött egy levelet, hogy a konferenciája elhúzódik, és emiatt még két hétig távol lesz.
- De hiszen már elment két hete.
- Pontosan. De…
- Folytasd! Mi az a de? Tudod nekem mindent elmondhatsz.
- Biztos, hogy nem mondod el neki meg a barátnőidnek se?
- Tuti! Hisz ismersz, mikor adtam tovább valamit? Tudod, hogy kedvellek, és nem akarok ártani neked.
- Köszi aranyos vagy.
- Na akkor kivele, de gyorsan – Végre valami új információ, ami akár hasznomra is válhat. Lehet ennek a napnak még jó befejezése! Csak mondaná már!
- Hát… azaz igazság…
- Na mond már!
- Mondom, de előtte ígérd meg, hogy nem adod tovább senkinek.
- Okés megígérem! Csak mond, mert különben hiába eskedüzöm.
- Nyugi mondom már - remélem, befejezi, mielőtt leszállok. – Hát – folytatta – hogy is mondjam neked, tudod szerintem ez az esküvő túl korai volt. Most, talán, hogy kezdem értelmesen látni a világot huszonhárom évesen – mosoly jelent meg az arcomon csak hat év van köztünk – Kezd benőni a fejem lágya. Érted Vivi?
- Igen azt hiszem. Öregszel és újul a világ, más színben látod – ezen még én is elmosolyodtam, öregszik, pont ő.
- Hát igen valahogy így – válaszolt nevetve Lori.
- És miből gondolod azt, hogy korai volt az esküvő?
- Hát… kicsit nehéz neked beszélni róla, úgy, hogy tökéletesen megértsd, na nem, azért mert hülye vagy.
- Reméltem, hogy nem hiszed azt, hogy teljesen hülye vagyok.
- Nem is tartanak annak. Hanem azért mondtam, mert te nem éltél még házas életet senkivel.
- Ez igaz de mond hátha sikerül megértenem.
- Tudod, már nincs meg az a varázs, ami az elején volt. Már nem érzem ugyanazt iránta, mint akkor. Talán nem ő számomra az igazi!
- Értem. Most egyáltalán hiányzik neked?
- Hát őszintén szólva, nem nagyon. Jó így egyedül. Nem kell magyarázkodnom azért, hogy mikor megyek haza, mit eszek, mikor fekszek, vagy mit csinálok. Kicsit olyan mintha nőtlen lennék, és ezt most tökéletesen megfelel. Kicsit hiányzik, unalmas otthon, csend és nyugalom van, nincs kivel beszélgetnem. Jut eszembe nincs ma kedved délután átjönni? Jobban el tudnám magyarázni ezt az egész helyzetet. Több időm lenne rá, mert te lassan szállsz – gyorsan kilestem az ablakon s tényleg pár perc volt hátra leszállásig.
- Oké persze megebédelek és megyek – válaszolta Vivi. Lassacskán „ébredezni” kezdtem és felálltam. Egyből Lorira pillantottam, persze ő is észre vett engem. Az addigi nyugodt arc tele volt kérdésekkel, amelyek nekem szóltak. Vivitől kérdezett valamit, amit én már sajna nem hallottam. Amint leszálltam egyből sietősen elindultam hazafelé.
- Lau várj már! Hova sietsz annyira? – Kiabált utánam Vivi. Féltem a kérdéseitől tartottam tőle, hogy a témánk csak egy ember lehet, és én lebukok.


- Egyáltalán nem sietek, csak megszoktam, hogy mindig késésben vagyok. – válaszoltam ijedten.
- Értem. Hogy kerültél a buszra és sem láttalak felszállni? – Ez volt az a kérdés, amitől annyira rettegtem.
- Elsőnek szálltam fel. És mi az, hogy te sem láttál? Kinek kellett volna még látnia? – Kérdeztem egy kicsit idegesen.
- Lorinak - válaszolta gyorsan.
- Lori hát az meg kicsoda? – Tetettem a hülyét.
- Lori a rokonom ő vezeti a buszt és nézi, hogy van-e bérleted vagy sem.
- Tudom mi a sofőrök feladata – vágtam oda élesen. Nem akartam többet róla beszélni, féltem a lebukástól.
- Nyugi van. Gondoltam, hogy tudod. De most térjünk vissza az eredeti témára. Miért nem látott senki?
- Hátul szálltam fel. Nem volt kedvem elől kivárni a sort és aztán leültem előre belülre, utána pedig elszundítottam.
- Értem akkor ez mindent megmagyaráz.
- Milyen mindent? Én ezt nem értem – jelentettem ki kicsit dühösen.
- Azt, – kezdte nyugodtan – hogy miért nem látott senki, és miért kérdezte Lori tőlem, hogy, hogy kerültél a buszra. – akkor az volt az a megdöbbent arc. Gondolom félt, hogy Vivikén kívül más is megtudja a kis titkát.
- Hahó, kösz, hogy megtisztelsz a fegyelmeddel és válaszolsz a kérdéseimre – gondolataimból ez a kérdés „ébresztett” fel.
- Bocsika csak elkalandoztam. Mit is kérdeztél?
- Szerinted Lori milyen pasi?
- A sofőr? – próbáltam kérdőén Vivere nézni.
- Igen ő. De te mióta vagy ilyen feledékeny?
- Nem vagyok feledékeny, hisz te tudod, csak nem rajta gondolkozom – próbáltam valami magyarázatot kitalálni.
- Hanem azon, aki melletted ült, igaz?
- Igen – hagytam rá.
- És mégis milyen? Még mindig nem válaszoltál.
- Hát… - pirosabb már nem is lehettem volna – ő az imádott uncsid férje igaz? – Válaszul csak egy bólintás érkezett, és én folytattam. – Akkor nem hinném, hogy jó ötlet lenne elcsábítani – próbáltam kitérni a válasz elől.
- Hahaha jó vicc. Szerinted én ilyen vagyok?
- Nem, nem vagy ilyen még – az utolsó szót csak magamnak mondtam, és bíztam benne, hogy nem hallotta meg.
- De most már tényleg arra válaszolj, szerinted a te szemedben milyen pasi ő.
- Őszintén – kezdtem bele, de megint másként fejeztem be – miért akarod tudni?
- Csak tudnom kell! – Ilyenkor nincs itt egyetlen ismerősöm se, akivel eltűnhetnék.
- Hát… - úgy tettem, mint aki próbál rá visszaemlékezni, de azon gondolkodtam, hogy hogyan térjek ki a válasz elől.
- Tudom – kezdte Vivi – hogy barna szem, barna haj az ideálod, Lorinak is az van de szerinted, az egész összeállítás rajta milyen? Ne nézz így rám, csak megint elkalandoztál, gondoltam segítek.
- Kösz a segítséget – feleltem egy cseppnyi gúnnyal a hangomban. Miért kell ennyire ismernie? Kérdeztem magamtól, de erre választ nem kaptam, inkább folytattam – szerintem annyira nem rossz – hú túl vagyok rajta. Remélem, nem nyaggat tovább.
- Nem rossz? Csak ennyit mondasz rá?
- Igen, mert eddig csak az arcát láttam, és azt sem vettem szemügyre – próbáltam a hangomban türtőztetni a gúnyt, de féltem a lebukástól, szinte már remegtem idegességemben.
- Nyugi csak kérdeztem. Nem kell ilyen flegmának lenned.
- Nyugodt vagyok! Viszont ma neked lassú a felfogásod. – Betelt a pohár. Teljesen elegem volt. Törni, zúzni akartam. Dühöngtem. Ezt persze az első emberen vezettem le, azon, aki felidegesített, ha nem is szándékosan.
- Nem lassú – vágta vissza – csak én is máshol járok gondolatban. – Nagyon nehezen értettem meg a válaszát.
- Persze azon hogy hogyan hódítsam meg az uncsitesóm férjét – válaszoltam kíméletlenül és otthagytam. Miután jó messzire kerültem tőle, elkezdtem zokogni. Azért is, mert megbántottam, és azért mert féltem a bennem rejlő érzések zuhatagától, és féltem a lebukástól is. Ahogy visszapróbáltam emlékezni a Vivivel folytatott beszélgetésre, rádöbbentem, hogy nem ideges vagy mérges voltam rá, hanem FÉLTÉKENY.




IV. Fejezet - Lori és Vivi


Vivi ebédelt még mikor Lori hazatért, és ő (Lori) is hozzálátott egy gyors késői ebéd készítéséhez és fogyasztásához. A sült krumpli felénél se járt még mikor betoppant Vivi.
- Szia – szólalt meg Lori – egész gyors voltál.
- Siettem, ahogy tudtam, hajtott a kíváncsiság. Amúgy meg jó étvágyat.
- Köszi. Kérsz?
- Kösz nem most ettem. Edd meg nyugodtan, én addig körül nézek.
- Okés, csak vigyázz a szörnyekkel.
- Szörnyekkel? – Nézett csodálkozóan Vivi.
- Látnád az arcod – nevette el magát Lori. – Nincsenek itt szörnyek csak pókok és kupi.
- Akkor most én tartozom egy vallomással a pókok és a kupi nálam is rendszeres szörnyikék.
- Okés akkor már nem kell semmitől sem tartanod - Viviennek első dolga volt Lori és Klau hálószobájába menni. Körbenézett, szép rendben volt a kis szoba, melynek egyik felét a sötét színek birtokolták ezek Lorenzót képviselték. A szoba másik fele, pedig világos színű volt. Ez volt Klau világa. Vivi meglátta, hogy csak az ágy egyik fele érintetlen, míg a másik úgy van, ahogy éppen kimásztak belőle. Amint észre vette, egyből arra vette az irányt, és bele is feküdt.

Eközben Laura otthon ült a szobájába és a naplóját írta. Próbálta elemezni az érzéseit Lori iránt. Abban teljesen biztos volt, hogy menthetetlenül és teljesen reménytelenül beleszeretett, és senkit nem akart Lori közelében tudni. Érezte, hogy nem bírja elviselni, ha Lori mást szeret. A délutánon gondolkozott, azon, ahogyan Lori ránézett, és ahogy Vivi faggatta. Ezzel együtt eszébe jutott a vitájuk is. Még ma de legkésőbb holnap bocsánatot akart kérni tőle, mert úgy érezte ő a hibás. Nem voltak túl jó barátnők, de nem akarta, még őt is elveszíteni.

Lori az ebédlőben épp befejezte az evést és hozzá látott, hogy elmosogassa azt a pár edényt.
Vivi továbbra is csak ott feküdt az ágyban, és szorosan ölelte a kispárnát, melyből még áradt Lori férfias illata. Itt már ő (Vivi) is tudta, hogy számára Lori nem teljesen közömbös. Hirtelen tányérok csörömpölése zavarta meg Vivient. Gyorsan kifutott a fürdőszobába, és megnyitotta a csapot, mint aki csak a mosdóba járt. Kezet mosott, és elkezdte magát bámulni a tükörben. „Mennyire hasonlítok Klaura, csak a hajam hossza, és az árnyalata más” És akkor az ajtóban hirtelen megjelent Lori…


Lori szemszöge

Miután elmosogattam elkezdtem Vivit keresgélni, hogy merre lehet. A fürdőszobában találtam rá, pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy nem ott volt.
- Min merengsz picúr? – Kérdeztem tőle.
- Jújj de megijesztettél! – kapott a szívéhez Vivi. – Csak rólad meg Klauról.
- És jutottál valamire? – Kérdeztem tőle, hátha tud rajtunk segíteni.
- Hát még nem tudok mindent – kacsintott rám amint nem tudtam mire vélni, majd idesétált hozzám, karon fogott és kivezetett a konyhába.
- Figyi átöltözök és jövök mindjárt - majd megfordultam és bementem a szobába.
Pár perc múlva mikor, visszatértem, nyugodtabb voltam valamennyivel, és tisztábbak voltak a gondolataim is. Rájöttem, hogy vannak házigazda kötelességeim.
- Megkínálhatlak valamivel inni? – Kérdeztem óvatosan s intettem a hűtő felé.
- Igen, köszi, egy pohár hideg Cola jól esne – elindultam a Coláért és egy bizonyos szempárt láttam magam előtt



Vivi szemszöge

Tudtam, hogy az inni valót a hűtő legalján tartja, és pontosan azért kértem azt, pedig egyáltalán nem voltam szomjas, csak szemügyre akartam venni. Ahogy lehajolt, a vékony kis nadrágon tökéletesen kirajzolódott a kerek feneke, és az izmos combja. Órákig tudtam volna így bámulni. Legszívesebben odamennék, és szorosan hozzábújnék. De az agyam azt súgta, hogy tilos, mivel ő Klau férje. Amint közelítet a felső testére kaptam a tekintettem. Abban a majdnem átlátszó atlétában tökéletesen látszott a mellizma amint a kupakot csavarta az üvegről. A karizmai sem elhanyagolhatók, tudom, hogy jár kondizni, de igazán sose figyeltem meg a hatását. Most volt egy kis időm, izmos de mégsem az a túlságosan is kigyúrt izompacsirta. Nem is csodálkozom, hogy tetszik Launak. Lau, ajaj holnap bocsánatot kell kérnem tőle, nem szeretném, hogy haragudjon, ki fog akkor nekem helyet foglalni, ha nem Lori jön?


Lori szemszöge

Mikor letettem elé az üdítőt, úgy nézet ki, mint aki most ébredt fel az álmából. Így megint, muszáj volt megkérdeznem. – Min töprengsz kicsike?
- Laurán töprengtem.
- Bővebben! Hallott valamit?
- Kezdem az elején. Mikor leszálltam, utána rohantam és megállítottam. Kérdeztem tőle, hogy, hogy került a buszra. Azt mondta, hogy hátul szállt fel és ezért nem láthattad.
- Őt nem látni? – szólaltam meg hirtelen. – Mármint én erre vagyok kiképezve, hogy bárki újat észre vegyek.
- Biztos te is elbambultál. Ő is elbambult ma elég sokszor, emiatt össze is kaptunk, de amúgy azt mondta, hogy aludt.
- Azonnal bocsánatot kell kérned tőle! Ha tudna valamit, akkor…
- Nyugi, azt sem tudja ki vagy! – Valamiért elöntött belülről a csalódottság.
- Be kell vallanom valamit – folytatta Vivi.
- Ez nem hangzik túl jól – válaszoltam egyből, azt, amit gondoltam
- Hát nem is. De kérlek, ne vágj közbe. Faggattam Laut rólad.
- És? – Nem bírtam ki, hogy ne kérdezek bele. Vivi elmesélte a délután minden egyes apró részletét, hogy mit beszéltek Lauval és a reakcióit is. Majd folytattuk Vivi érkezésének okával…


E/3

- Akkor térjünk vissza az eredeti témára – szólt Lori.
- Annyit tudok biztosan, hogy nem minden a régi, és most neked nem is hiányzik nagyon.
- Igen de tudod, régen annyira jó volt minden, tökéletes sose veszekedtünk. Most meg állandóan összekapunk valamin, sőt már meg se tudom mondani mikor voltunk utoljára együtt úgy – pirult el Lori. – Bocs, de azt hiszem ezt nem neked kéne elmondanom.
- Semmi baj, már nagylány vagyok – ennél a mondatnál Vivi is elpirult.
- Nah akkor érted, hogy mit akarok mondani?
- Ahha persze. Hát szerintem, várd meg míg hazajön Klau, és nézd meg, hogy hogyan zajlik az életetek, és csak utána lépj.
- Igen szerintem is ez lesz a leghelyesebb.
- Pontosan, de most nekem haza kell mennem.
- Okés remélem sűrűben fogunk még beszélgetni.
- Én meg azt, hogy veled minden rendbe jön – mondta Vivi, de azt már nem tette hozzá, hogy hogyan szeretné a rendbe jövetelt.
- Én is szeretném, ha minden rendbe jönne. De te meg menjél, mert otthon biztos várnak.
- Az lehet, hiszen azt se tudják, hogy eljöttem.
- Akkor siessél. Szia
- Sietek is. Szia.
Még Vivi menet közben néhányszor hátra fordult és integetett Lorinak, aki kedves mosollyal visszaintett. Lorit ezek után gondolatok ezrei támadták meg, melynek középpontja hol Vivi, hol Klau volt.
Vivien, ahogy távolodott, elővette telefonját és írt egy bocsánatkérő sms-t. Majd miután megkapta a visszaigazolást, töprengeni kezdet, hogy hogyan tudná magára vonni Lori figyelmét, és elérni célját Lori megszerzését


V. Fejezet – A betegség (Laura szemszöge)


Már napok óta nem láttam őt. Egyszerűen megőrülök, ha továbbra sem látom. Viviennel tökéletes a kapcsolatunk ismét, olyan amilyen volt. Ma, mint mindig most is késésben voltam. Még reggelizni se volt időm, és nem is éreztem olyan jól magam. De kivételes csodaként mikor a megállóhoz értem, még nyoma se volt a busznak. Bárcsak Lori jönne. Rápillantottam a karórámra, és láttam, hogy a busz indulásáig, még tíz perc van hátra. Én bolond teljesen elfelejtettem, hogy a fali órámat tíz perccel előrébb állítottam. Így csak feleslegesen rohantam. Vagy mégsem? Oldalra néztem és láttam, hogy jön a busz. Mikor megláttam Őt hatalmas mosoly jelent meg az arcomon, ami azonnal le is fagyott, mert a fejem erősen lüktetni kezdet. Elsőnek szálltam fel, és gyorsan le is ültem, pont úgy hogy Lorit teljesen láthattam a tükörben. Miután elindultunk, lehunytam a szemem, és azért imádkoztam, hogy a suliig kibírjam a fájdalmat. Mert ott tudok valami pékterméket enni, meg be tudom venni a migrén elleni gyógyszeremet. Már nem jártunk olyan messze és egy kicsivel jobban is éreztem magam. Így már csak egy pontra koncentráltam, ami nem volt más, mint Lori barna szemei. Amelyek néha talán az én tekintettemet keresték. Éreztem amint erőt vett rajtam a gyengeség. Ez most vajon a migrénem vagy a pillantása miatt történik? Majd lassan magával rántott a sötétség.
Mikor felébredtem, Lorit láttam. Biztos csak képzelődöm, vagy mégsem? Amikor jobban szétnéztem, láttam, hogy már nem a buszon ülök, hanem egy kocsiban.
- Hol vagyok? – Kérdeztem alig hallhatóan.
- A kocsimban – válaszolta szelíden.
- Miért vagyok itt? – Kérdeztem egy cseppet idegesen.
- Nyugi, nem akarlak elrabolni – mosolyodott el. – Hanem – folytatta komolyan. – Elájultál és utána felhívtam az öcsémet, akivel műszakot cseréltem, hogy be tudjalak vinni a kórházba.
- Köszönöm – válaszoltam utolsó erőmmel és aztán újra elájultam.

Később

Majd mikor legközelebb ébredeztem. Minden csupa fehér volt körülöttem. A fájdalomtól nem nagyon észleltem semmit a külvilágból. Néha-néha felpillantottam, de csak annyit láttam, hogy valaki itt van velem. Pár perc múlva hang is kapcsolódott az alakhoz
- Szia – köszönt.
- Szia – köszöntem vissza, és hunyorogtam hátha megismerem az illetőt.
- Gondolom, nem ismersz meg – szólt mintha belém látott volna. – Elmesélek neked mindent.
- Nagyon szépen köszönöm – míg ezek kimondtam, azon gondolkodtam menyire fogom őt megérteni.
- A nevem Szabó Lorenzó. Tegnap reggel mentél volna suliba, de elájultál. Én pedig behoztalak ide a klinikára, aztán felhívtam a szüleidet, akik közölték, hogy csak holnap tudnak bejönni hozzád. Reméltem, hogy ma már ébren leszel. Most míg megérted, amit mondtam, szólok az orvasnak.

- Várj – szóltam utána.
- Mondjad, gondolom kérdéseid vannak, tedd fel őket, én pedig válaszolok.
- Mióta vagyok így és itt? Tudja még valaki, hogy itt vagyok?
- Egyszerre csak egyet. A szüleid és én tudjuk csak, hogy itt vagy. Tegnap reggel a buszon és a kocsimban ájultál el, azóta így vagy, és a vizsgálatok alatt se moccantál meg. De most szólok az orvosnak, biztos készen vannak már az eredmények is. Lehunytam a szemem és nem akartam koncentrálni semmire se.
- Jó napot. A nevem Dr. Kis Tibor. Én vagyok az ön orvosa. A nevére emlékszik? – Nagy nehezen nyitottam ki a szemem.
- Igen, a nevem Tóth Laura.
- Igen az, ez pozitív, hogy emlékszik, és annak is nagyon örülök, hogy a barátja itt maradt önnel éjszakára. – A barátom? Néztem kérdőn Lorira, aki meglátva kérdő tekintettem, aprót bólintott.
- Az elvégzett vizsgálatok alapján önnek itt kell maradnia, pár hétig, addig ameddig a kezelés tart.
- Mi a baja doktor úr? – Kérdezte Lori sokkal gyorsabban, mint én.
- Hát… a CT kimutatta, hogy egy vérrög található az agyában, ami minden heves érzelmi reakciónál csak nő és nő, míg egy súlyosabb pillanatban az ér meg is telhet, széjjel is pukkanhat, ami aztán halálhoz vezethet. Úgy gondoltam jobb, ha tudatom önökkel. Magának meg azt ajánlom – szólt az orvos Lorihoz – hogy vigyázzon a barátnőjére.
- Meglesz. Vigyázok rá – szólt Lori
- Oké, én most csak ennyit akartam, hagyom is magukat pihenni.
- Köszönjük doktorúr – ez is ismét Lori szájából hangzott el. Ez a beszélgetés teljesen úgy zajlott le mintha ott se lettem volna. Nagyon megrázott az a gondolat, hogy egy heves érzelmi reakció jutatott el ide, és az az ember ölt meg majdnem, aki most is itt vigyázz rám.
- Heves érzelmi reakció – szakított ki a gondolataimból Lori.
- Azt mondta az orvos, neki kell tudnia – már lassacskán kezdtem „felébredezni” és felfogni a hallottakat.
- Kicsit fura is vagy, álmodba is beszéltél – jelentette ki, de csak mintha magának mondaná.
- Beszéltem álmomba? – Kérdeztem vissza ijedten.
- Igen, de nyugi csupa szerelmes szavakat, biztos a barátodról álmodtál.
- Ami most te vagy – válaszoltam ijedten és csípősen.
- Nem akartam ebbe is belebonyolódni az orvossal – válaszolta túlságosan gyorsan és kimérten.
- Értem én, de amúgy sincs barátom – próbáltam visszatérni az eredeti témára. – Így még a heves érzelmi reakciókat se értem.
- Nincs barátod? Egy ilyen szép lánynak hogy-hogy nincs? – Én szép, ő engem szépnek tart, legszívesebben ugráltam volna örömömben, de ekkor ismét erős fájdalom uralta a fejemet.
- Nincs barátom, mert az igazit keresem, szerelem nélkül, még csak át se tudnám ölelni az illetőt, de most én megpróbálok pihenni.
- Fáj a fejed? – Kérdezte aggódva.
- Akkor jó pihenést, és én most elmegyek enni. Neked ne hozzak valamit?
- Hát… éhesnek nem mondanám magam, de egy csokit szívesen megennék pihi után.
- Oké, ha pedig aludnál, akkor odateszem a szekrényedbe.
- Köszönöm szépen – válaszoltam a távozó alaknak. Egyedül maradtam. Próbáltam nem rá gondolni, mert tudtam, hogy ezzel csak magamnak ártok vele. Gondoltam a sulira, a családomra, az elmúlt napra és még sok minden másra, majd végül elnyomott az álom.

Mikor felkeltem teljes sötétség vett körül. Megkerestem a telefonom és megnéztem rajta az időt, hajnali fél kettő, átaludtam a délutánt és a fél éjszakát. Kikecmeregtem nagy nehezen a mosdóba, és visszafele jövet felkapcsoltam a villanyt. Még szerencse, hogy egyedül voltam a szobába, mivel már nem voltam álmos égve hagytam a villanyt és így kecmeregtem vissza az ágyba. Rápillantottam a szekrényemre, reméltem, hogy ott lesz az ígért csoki, mert most már nagyon éhes voltam. De a szekrényem nem csak a kedvenc csokim volt. Találtam még rajta pár darab becsomagolt kakaós palacsintát, egy szál fehér rózsát meg egy összehajtott papírt. A papíron csak annyi állt, hogy Laurának. Óvatosan széjjelnyitottam a papírt melyen gyönyörű betűk álltak, és lassan elkezdtem olvasni.

Drága Laura!
Mikor visszajöttem te már akkor mélyen aludtál, és nem akartalak felkelteni. Gondoltam, mikor felkelsz, biztosan éhes leszel, ezért hoztam fel neked pár darab kakaós palacsintát, meg hoztam a csokit is, ahogy kérted. Remélem, szereted őket. Túl sivárnak és unalmasnak találtam ezt a szobát, emiatt hoztam a rózsát, egy kis szín egy kis illat. A fiókban pedig találsz egy discman-t és három darab cd-t is. Amint tudlak, meglátogatlak. Ne feledd holnap a családod jön meglátogatni és semmi izgalom! Gyógyulj meg minél hamarabb!
Lori

Nagyon aranyos volt tőle. Gyorsan megettem a palacsintákat és ismét lekapcsoltam a villanyt. Majd mikor lefeküdtem elővettem a discman-t és betettem az első cd-t, ami a kezembe akadt. Mielőtt a zene megszólalt volna, megszagoltam az ő lejátszóját, vagyis bíztam benne, hogy az övé. Minimálisan, de még érzett parfümjének tökéletes illata. Magamhoz öleltem és ezt szagoltam, mindeközben pedig a zenére koncentráltam. Majd reggel tájt elaludtam.



VI. Fejezet – A család (Laura szemszöge)


Reggel öcsém kiabálására ébredtem. Itt volt édesanyám is, aki csitítani próbálta őket, és persze apám se maradt otthon. Mikor észrevették, hogy felkeltem, öcséim körbeugráltak, és faggattak, hogy mi történt, és hogy mikor megyek haza. Eközben megérkezett a reggeli is, cukros kalács kakaóval. A kakaót öcséimnek adtam, mivel én nem igazán szeretem, és a kalácsból se ettem sokat, az éjjeli nassimnak köszönhetően nem is voltam annyira éhes, így jól jártak.
- Annyira aggódtunk érted – mondta anyum.
- Látod, minden rendben – válaszoltam nyugodtan.
- Rám hoztátok a szívbajt.
- Hoztuk? – Kérdeztem, mi vagy ki ez a többes szám? Néha igazán idegesít, hogy minden kis apróságot észreveszek, és nem bírom megállni, hogy rá ne kérdezek.
- Igen, mikor felhívott az a Szabó valaki, a nevére nem emlékszem.
- Lorenzó – segítettem ki anyumat.
- Igen ő. Felhívott és azt mondta „ A lányuk elájult a buszon. De, nyugodjon meg, biztonságban van. Behoztam Füzesen a klinikára, épp most vizsgálják, még nincs magánál.” Röviden tömören ennyit mondott, meg azt is hozzátette, hogy pontosan mi is történt.
- Nekem is elmondanád? – Kérleltem anyut.
- Te még nem is tudod hogy, hogy kerültél ide? – Nézett rám döbbenten
- Nem, ezt nem mondta senki.
- Akkor elmondom azt, amit az a Lorenzó mondott.
- Oksa, köszi anyu.
- Nincs mit kicsim. Kezdem a legelején. Felszálltál a buszra és leültél előre. Erre még emlékszel?
- Igen egészen addig, amíg Füzi határába nem értünk.
- Igen ott elvileg az egyik pillanatban még ültél a másikban, pedig a földön feküdtél. Ekk…
- Nah ne csinálj hülyét magadból kislányom. Ne fáraszd anyádat még ezzel is – szólt közbe apám. - Kizárt, hogy te el tudj ájulni ráadásul kétszer egymás után. Te nem vagy képes rá! – Elengedtem a fülem mellett apám beszólását. Nem akartam itt és most veszekedni vele.
- Anyu, folytatod?
- Igen, de hol is tartottam?
- Ott, hogy leszédültem a székről.
- Igen, igen, a busz megállt és téged kocsival hoztak be. Elvileg ott magadhoz tértél, pár pillanatra, majd ismét elájultál. Mikor vizsgáltak, akkor szóltak nekem, a te telefonodról. Mikor tértél magadhoz kicsim?
- Sosincs magánál – szólt apám epésen.
- Tegnap délben, vagy délután, pontosan nem emlékszem – próbáltam apám megjegyzését elengedni a fülem mellett. – Beszéltettek már az orvossal?
- Nem, még nem. De valami baj van?
- Annyira nem komoly.
- Annyira? Mond el, hogy mi a baj? – Idegeskedett anyum.
- Hiszti – válaszolta apám, helyettem.
- Képzeld el nem – vágtam vissza. Majd anyuhoz fordultam, s válaszoltam. - Nagynak nem mondanám. Biztos jön nem sokára az orvosom, és mondani fog valamit a kezelésről.
- Neked nem kezelésre lenne szükséged, hanem diliházra – piszkálódott továbbra is apám. Ilyenkor legszívesebben, meg tudnám ölni, de sajna, nem tehetem.
- Mégis mi a bajod? – Kérdezte anyum, egyre idegesebben.
- Hát valami… - kezdtem el, és ekkor halk kopogás hallatszott és nyílt is az ajtó. Egy szőke hajú angyal zöld szemekkel. Jól látok? Zöld szemek? Ezek bizony azok!
- Jó reggelt mindenkinek. A nevem Dr. Kis Tibor, én vagyok Laura orvosa. – Tegnap mikor itt volt, hogy-hogy nem vettem észre? Már emlékszem, nem őt figyeltem, máson járt a tekintettem.
- Jobban vagy már? – Kérdezte az orvosom.
- Igen, köszönöm doktor úr.
- Úr? Nem vagyok én olyan öreg. Mit szólnál hozzá, ha tegeződnék?
- Oké - mosolyodtam el. Csak a tisztelet miatt.
- A tiszteletet tegeződve is meg lehet adni.
- Az is igaz.
- Mégis mi a baja a lányomnak? – Vágott közbe anyum.
- Egy vérrögöt mutatok ki a CT, amit lézeres kezeléssel fogunk eltávolítani.
- Vérrög? – Kérdezte anyám teljesen kikészülve.
- Nyugalom asszonyom, nem komoly, csak Laurát, túl sok stressz és izgalom érte mostanában. Műtétre viszont semmi szűkség, elég a lézeres kezelés.
- Értem, és körülbelül mikor gyógyul meg?
- Körülbelül 3-4 hét.
- Sokat fogysz hiányozni a suliból, azt tudod kicsim – jött a tájékoztatás.
- Biztos be tudja majd pótolni – próbált minket nyugtatni az orvos. – Ügyes lány ő – mutatott rám. – Beszéljék meg nyugodtan. Ha bármiféle kérdésük lenne a kezeléssel vagy lányuk állapotával kapcsolatban, forduljanak bátran hozzám. Az irodám a földszinten, jobbra a folyosó végén található. Mentem is, kellemes pihenést a betegnek. Viszlát.
- Viszlát – köszöntünk mi, is teljes kórúsban.
- Érdekes lesz mindent bepótolnod – kezdte megint anya.
- Hagyjad hülye, hogy akarna ő pótolni, mikor így se megy neki. – „mivel nem is akarom” – gondoltam magamban.
- Talán… nem ezt a sulit kellett volna neki választani.
- Igen! Nem talán, hanem igen! – tiltakoztam kicsit, erőteljesebben a kelleténél.
- Anyu! – Kiáltott fel Sebestyén, a legkisebb öcsikém, aki mindössze 3 éves.
- Igen Sebikém, hallgatlak.
- Pisilni kell!
- Ki szaladsz vele? – Kérdezte anyám, apámtól.
- Nem, vidd ki te, de vidd magaddal Kriszt és Flórit is. Ha visszajöttetek, akkor pedig indulunk is.
- Máris? – Kérdezte középső öcsikém Krisztián.
- Igen, hisz hallottátok, a kisasszonynak pihennie kell. – Anyucim sietve kitávozott a lurkókkal. Tartottam apámmal egyedül maradni. Féltem… hogy mint mindig, most is a lelkembe tipor.
- Remélem örülsz! Megkaptad, amit akartál, nyugalmat és az öcséidet se fogod látni.
- Nem örülök. Fel tudod fogni, hogy csak téged gyűlöllek az egész családban?
- Nyugodt lehetsz, én is utállak téged! Bár meg se születtél volna!
- Ebben egyetértünk, ha nem lennék, sokkal könnyebb lenne minden.
- Remélem, hogy már csak, a temetéseden fogunk találkozni! – És kisétált az ajtón. Nem ordibáltam neki semmit, nem volt erőm veszekedni vele. Legszívesebben teljesítettem volna kívánságát, és csak a temetésemen láthatna legközelebb. De, ezt az örömet nem akarom neki megadni! Volt olyan pillanat, mikor csak ennyi tartotta bennem az életet.
- Menjünk lefeküdt pihenni. Én elbúcsúztam tőle a ti nevetekben is. – Hallottam apám hangját az ajtó túl oldaláról.
- Oké, én meg adok gyorsan neki még egy búcsú puszit – mondta neki anyucim.
- Ne! – Tiltakozott apám. – Alszik, hagyd pihenni.
- Nem fogom felkelteni – erősködött anyum. Nyílt az ajtó, és én gyorsan behunytam a szemem. Kaptam egy gyors puszit a homlokomra. – Szia kicsim – köszönt el anyum és távozott a szobából. Mikor kiment, ismét apám szólalt meg. – Azt mondta a drága kislányod, hogy be sem kell jönnünk hozzá, mert nem lát minket szívesen. Menjünk is gyorsan – fejezte be. Ekkor már zokogtam, annyira fájt, amit mondott anyunak meg öcséimnek, és az volt a legrosszabb, hogy tudtam, mindenki neki fog hinni, és én leszek kiutálva a családból. De mielőtt teljesen meggyűlölnének, előtte a szívük fog megszakadni, abban a tudatban, hogy én gyűlölöm őket. Főleg öcséim fogják elhinni. Az igazságot csak én tudom, és abban bízok, hogy édesanyám is tudja, és nem fogja elhinni apámnak a hazugságait, de erre az esély egyenlő a nullával. Órákkal később is csak sírtam, és így is aludhattam el, de míg nem ért el az álom, azért imádkoztam, hogy többé sose kelljek fel.






VII. Fejezet – I. Nap


/Másnap/

Ön Szabó Lorenzó feleségül akarja-e venni az itt megjelent Tóth Laurát?
- Igen!
És ön Tóth Laura férjhez akar-e menni az itt megjelent Szabó Lorenzóhoz?

- Laura, Laura, ébredjen fel. Laura, kezdődik a kezelése. – Ezek a mondatok ébresztettek fel az esküvőmről.
- Na végre, hogy felébredt, már éppen fel akartam locsolni. Siessen, kezdődik az első gyógykezelése.
- Nem akarok a kezelésre járni, meg akarok halni!
- Azt sem tudja, mit beszél. Miért akarna meghalni?
- UTÁLOK ÉLNI – ordítottam. – És nem fogok eljárni a kezelésekre!
- Jó én nem fogok itt magával veszekedni. Szólok az orvosának.
- Csak nyugodtan, de akkor sem fogok elmenni. – Ezzel a nővér kisétált, engem pedig a sírógörcs környékezett. A tegnapi nap is pokol volt számomra, hát még most ez az ébredés. Az álmom… Ez az az álom, ami soha nem fog valóra válni. Hiszem semmi reményem sincs, ő Klaudiát szereti. Az oldalamra fordultam, mintha ez segítene, de csak rontott a helyzeten. Megláttam a rózsát, azt, amelyet ő hagyott itt. Nem bírtam tovább átszakadt a gát, sírni kezdtem. Nyílt az ajtó, és én abban a pillanatban az ablak felé fordítottam az arcom.
- Szia Laura! – Köszönt az orvos. Nem szóltam vissza és nem is néztem rá. Behunytam a szemem, és próbáltam megnyugodni. Mikor felpillantottam, egy zöld szempár nézett le rám.
- Laura, mit hallok? Nem akarsz a kezelésre járni? – Erre még jobban sírni kezdtem.
- Ez nem segít, főleg még, ha sírsz is mellé. Nyugodj meg, nem kell félned, a kezelés nem fáj, és komplikáció nem fog fellépni. - Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem.
- Tudod mit, gyere le velem az irodámba, és elmeséled ott, hogy mi a baj. Tudod, köt az orvosi titoktartás. – Éreztem, hogy valakivel beszélnem kell, vagy különben felrobbanok. Felálltam és ezzel jeleztem, hogy menjünk, mivel még mindig sírtam így egy szót sem tudtam kimondani. Lifttel mentünk le a földszintre, amely egy hatalmas nagy folyosó volt. Csodálkoztam egy picit, hisz még itt soha nem jártam, hála a jó égnek. Majd a folyosó végén megálltunk, és besétáltunk egy apró kis irodába. Apró, de mégsem zsúfolt a fal tele volt mindenféle képekkel. A doki leült és engem hellyel kínált, magával szemben.
- Arra gondoltam, hogy a mai kezelésed, állapotodra való tekintettel, áttesszük holnapra, ha neked is megfelel.
- Igen, nagyon szépen köszönöm – válaszoltam szipogva.
- Nincs mit. Mindent az egészségért. De akkor mostmár mond el, hogy mi történt, és miért utálsz élni? – Nehezen kezdtem bele. Talán két, sőt három perc is eltelt mire megszólaltam.
- A családom, nem szeretnek, és nem csak így gondolom, hanem tudom.
- De honnan? – Kérdezte gyorsan
- Az apámtól, ő mondta, hogy inkább meg se kellett volna születnem, és állandóan veszekszünk, meg a halálomat kívánja.
- Biztos nem gondolja komolyan, hiszen dühében sok mindent mond az ember, amit később meg is bán.
- Tudom, de mikor ezt mondta, nem is veszekedtünk… - ekkor valaki kopogtatott, és nyílt is az ajtó. Ugyanaz a srác volt, aki a buszon ült mellettem, mikor Vivivel összevesztünk.
- Szia Apa – szólt a srác valami meseszép hangon.
- Szia Máté. Ti ismeritek egymást? – Kérdezte tőlem az orvosom. Én csak ismét a fejemet ráztam, megint nem tudtam megszólalni, de most a döbbenettől.
- Akkor Laura, ő itt a fiam Kis Máté. Máté ő pedig itt Tóth Laura az egyik betegem.
- Szia Laura – köszönt, majd hozzám lépett és kezet fogott velem.
- Szia Máté – suttogtam. Félek… De nem tom mitől. Talán, azért mert nincs önbizalmam? Még köszöni is alig mertem.
- Nekem mennem kell. Lau téged visszakísérlek a szobádba. Gyertek, menjünk.

Apa és fia előttem sétáltak, és beszélgettek. Semmit nem hallottam, mert suttogtak, és én gondolkoztam, hogy az élet miként fog megbüntetni, ezért a beszélgetésért. Reménykedtem, hogy senkinek sem mondja el. A következő pillanatban a szobám ajtaja előtt álltam. Teljesen öntudatlanul kerültem fel ide. A „két Kis” pedig engem bámult.
- Laura minden rendben? – Kérdezte az idősebb Kis.
- Igen, csak elgondolkodtam.
- Ne gondolkodj, főleg arról, amiről beszéltünk. Azzal a saját életedet teszed kockára. Hidd el, minden rendbe jön.
- Jó nem fogok gondolkodni – mosolyodtam el a mai nap folyamán először.
- Akkor jó. Jó pihenést Laura. Sziasztok! – Sziasztok? Miért többes szám? Máté miért nem megy az apjával? Nem törődtem vele, így besétáltam a szobámba, hallottam, hogy Máté is jön utánam, de nem néztem hátra.

Lefeküdtem az ágyra, és Máté hozott egy széket, és leült az ágyam mellé.
- Laura van kedved beszélgetni?
- Felőlem – válaszoltam hanyagul, egy vállrándítás mellett.
- Oké. Akkor először bemutatkozok, mert apum lehagyta a második nevem. Kis Máté Anthony, a barátaimnak Tony.
- Az én nevem, ahogy halhattad Tóth Laura, a barátaimnak csak Lau.
- Hogy vagy Lau?
- Jól köszönöm kérdésed Máté – mondtam egy kicsit erőteljesebben az utolsó szót, reméltem, hogy észe veszi, hogy nem Tonynak szólítottam.
- Igaz Laura, MÉG nem vagyunk barátok – mondta ki tökéletes hangján, de a még szót egy kicsit megnyomta. Úgy látszik, nem csak én vagyok jó megfigyelő. Megcsörrent a telefonja, bocsánatot kért és kisétált. Én pedig, ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Vajon miért akar ő velem barátkozni? Mit szeretne tőlem? Ezek a kérdések nyomasztottak, amelyekre csak ő tud válaszolni. Mellette ott volt még az a kérdés, hogy én miért vagyok goromba. Erre a választ már tudtam. Apám miatt. Miatta senkit soha nem engedtem közel magamhoz idáig. De ezen változtatnom kell! Most itt van két ember, Lori akibe beleestem, aki még kedves is velem, meg itt van Anthony is, aki barátkozni szeretne, és én ellököm magamtól őket, mert tudom, ha apámmal összeveszek, akkor mindig a hozzám legközelebb állót bántom meg a legjobban. Ezért nem volt soha egy igaz barátnőm, és egy barátom se. Ezért vagyok mindig egyedül. Most megint sírnom kell. Elegem van! Igaza volt az orvosomnak, nem szabad gondolkodnom. Gondolataimból ismét Máté ébresztett fel.
- Bocsi, hogy sokáig távol voltam, de ez egy fontos telefon volt, de most mennem kell, remélem nem haragszol meg érte.
- Semmi baj Tony – próbáltam mosolyogni. – Menj csak nyugodtan.
- Okés, ha gondolod holnap is benézhetek hozzád, és beszélgethetünk is.
- Annak nagyon örülnék. – Tony a táskájába nyúlt és elővett egy tábla Milka csokit.
- Tessék ez a tiéd, egy kis boldogság hormonnövelő. Mentem majd akkor holnap jövök. Szia.
- Szia – köszöntem el, és a szekrényemen lévő csokit figyeltem. A szemem tele lett könnyel, sose volt még velem ilyen kedves senki, kivéve Lorit.


VIII. Fejezet – II. nap és a látogatók


Miután elment Tony, el is aludtam. Majd csak másnap reggel keltem fel. Kipihenten, nyugodtan ébredtem magamtól. Annyira mélyen aludtam, hogy nem is álmodtam, és az éjszakai viharra se ébredtem fel.
- Jó reggelt Laura – jött be az orvosom. - Jól aludtál?
- Jó reggelt – köszöntöttem én is. – Igen, tegnap dél óta fel sem keltem.
- Ennek örülök, akkor megyünk az első kezelésedre. - A kezelés nem tartott sokáig, és nem is fájt. Igaz részleteket nem tudok, mivel csukott szemmel kellett lennem. De az megnyugtatott, hogy Tibi folyamatosan beszélt hozzám, így elterelte a gondolataimat. Így még csak eszembe se jutott, hogy kinyissam a szemem, és megnézem, mi történik velem.

Miután végeztem kedvenc dokim elkísért a szobám ajtajáig.
- Jó pihenést. Ha végeztem, benézek hozzád, hogy minden rendben van-e. Most megyek. Addig is szia.
- Jó, szia – köszöntem el, és besétáltam a szobába. Mikor beléptem Lori ott állt az ablaknál.
- Szia – köszöntem rá hangosan. – Hát te?
- Szia, nemsokára megyek dolgozni, csak gondoltam benézek, és megkérdezem, hogy vagy, és hogy mi volt a családoddal. – A család szó hallatán, a szívem összeszorult, és eszembe jutott a tegnapi nap. Arra eszméltem fel, hogy Lori egy zsebkendőt lógatott az orrom előtt. Elvettem tőle, és letöröltem a könnyeim. Sírtam…
- Mi a baj Lau? – Kérdezte tőlem felém hajolva.
- Semmi – válaszoltam szipogva.
- A család vagy a kezelés? – Nem adta fel egy könnyen a faggatózást.
- Semmi!
- Mond el! Talán tudok segíteni.
- Nem, nem tudsz! – Adtam meg magam. – Utál a családom!
- Dehogy utálnak – karolt át. – Te kedves, aranyos, segítőkész vagy, látom rajtad.
- De ők akkor is utálnak! Tudom! – Borultam a vállaira. – Most is összevesztem apámmal.
- Nyugi – simított végig a hátamon. – Biztos nem gondolta komolyan. – Ránéztem és kitört belőlem minden, egyszerűen elegem volt.
- De komolyan gondolta, és ne gyere nekem azzal, hogy csak a haragból mondta. Mert nem, tudom és érzem. – Ekkor már zokogtam, fejemet ismét a vállaira hajtottam, és nyílt az ajtó.

Nyílt az ajtó és Tony lépett be rajta. Próbáltam megnyugodni, és Lorit eltolni magamtól. Nem akartam gyengének mutatkozni a látogatóm előtt, és nem szerettem volna, ha kiderül előtte is, hogy mi a bajom. Már csak szipogtam, mikor megkérdeztem.
- Ti ismeritek egymást?
- Nem – válaszolta Lori, Tony pedig csak a fejét rázta. Én meg, ahogyan a tévében szokás, Lorira mutattam.
- Tony ő itt Szabó Lorenzó. - Tonyra mutattam. – Lori ő pedig itt Kis Máté Anthony. – Elindultak egymás felé és kezet fogtak. Ezután Tony hirtelen az ágyamhoz lépett, felém hajolt és adott három puszit az arcomra, majd a háta mögül elővett egy doboz bon-bont és átnyújtotta nekem, és leült az ágyamra oda, ahol az előbb még Lori ült. Teljesen ledöbbentem Tonyn, a puszik a csoki, de még jobban ledöbbentett Lori viselkedése. Ő csak hátrált tőlünk, és minket figyelt. Mint, aki megváltoztatta döntését, megszólalt.
- Nekem most mennem kell dolgozni – mondta, és közelebb jött, megfogta a kezem, és homlokon puszilt. Lassan engedte el a kezem, nagyon lassan, mintha nem akarná elengedni.
- Sziasztok – köszönt el és végig engem nézett. Én éppen ki tudtam mondani egy sziát, hangom remegett. Ahogy rám nézett, gyomrom görcsbe rándult, és a szívem ki akart szakadni a helyéről. Ahol hozzámért a keze és az ajka, ott a bőröm égett. Akartam őt. Vágytam az érintésére. A lelkem szárnyalt a boldogságtól, a mennyben éreztem magam.


Lori szemszöge

Nyílt az ajtó, és egy fiatal srác lépett be rajta. Már láttam valahol, de nem tudtam, hogy hol. Lau próbált eltolni magától, hagytam magam, biztos indokkal tette. Valamivel nyugodtabbnak látszott, mikor megkérdezte:
- Ti ismeritek egymást?
- Én csak egy egyszerű nemmel feleltem, míg a srác csak a fejét rázta. Láttam Laun, hogy kicsit zavarban van, és hogy nem tudja, mit csináljon. Lassan felemelte a kezét, és rám mutatott.
- Tony – mondta ki a srác nevét. – Ő itt Szabó Lorenzó – kezével irány váltott. Most a srácra mutatott. – Lori, ő pedig itt Kis Máté Anthony. Felálltam, hogy ne tűnjek udvariatlannak, és elindultam Tony felé, aki szintén megindult felém. Kezet nyújtottam neki, és ő gyenge szorítással megrázta. Majd gyorsan megkerült, odalépett Lauhoz, és adott neki 3 puszit megy egy doboz bon-bont, és leült az ÉN helyemre. Láttam Laurán, hogy ledöbbent, és én is, de én nem csak ennek a Tonynak a viselkedésén, hanem a saját reakciómon is. Legszívesebben kidobtam volna az ablakon. Nem akartam Lau közelébe látni, hátrálni kezdtem. Érzések ezrei kerítettek hatalmukba, nem tudtam, mi van velem. Nem szerethetem Laut, nem szabad, hisz nekem ott van Klau. Friss levegőre volt szükségem, egyedül akartam lenni a gondolataimmal. Hirtelen ötlettől vezérelve megszólaltam. – Nekem most mennem kell dolgozni – mondtam, pedig még több mint egy órám volt kezdésig. Oda léptem Lauhoz, meg akartam mutatni, annak a beképzelt nyikhajnak, hogy Lau nem az övé. Óvatosan megpusziltam homlokát, és megfogtam a kezét, lassan távolodtam el tőle, és a kezét sem engedtem el. Magammal akartam vinni, nem akartam kettesben hagyni őket. Már az ajtóban jártam, mikor Lau köszönt, mintha hangja remegett volna, de biztos csak képzeltem. Mikor kiértem a friss levegőre, valamennyivel megnyugodtam, de az érzéseimmel továbbra se voltam tisztába. Klau, ő az oka az egésznek, azzal hogy nincs itt.

IX. Fejezet – Még aznap

Miután Lori elment, kettesben maradtam Tonyval. Egyből faggatózni kezdet.
- Ki volt ez?
- Egy ismerősöm – válaszoltam röviden.
- Van valami köztetek?
- Nincs.
- Nem hiszem el. Láttam, ahogy egymást néztétek.
- Nincs köztünk semmi, ő hozott be ide, csak aggódik.
- Jó, elhiszem.
- Sziasztok – köszönt kedvenc orvosom. – Tony te hogy-hogy itt vagy? – Kicsit meg volt lepődve, mintha nem őt várta volna.
- Szia apa. Mit gondoltál, ki van itt?
- Hát Lau barátjára, Lorira, a kezelés közben bent volt, és utána jött be ide, hogy örömet szerezzen Laurának. – Ezen nem csak Tony lepődött meg, hanem én is. Tibi biztos látta a döbbenetet arcunkon.
- Nem volt bent?
- De, Lori bent volt – válaszoltam. Tony nem szólt semmit, csak engem nézett, gyilkos pillantásokkal.
- Csak azért jöttem be, hogy beszámoljak a jó hírről.
- És mi lenne az? – Kérdeztem kíváncsian, bár ne tettem volna.
- A kezelés máris használt, de még kell egy pár alkalom, de ha minden ilyen simán megy, akkor egy héten belül haza is mehetsz. Remélem most hallottad először, mert megkértem a látogatód, hogy ne árulja el neked. – Teljesen csalódott voltam. Haza… oda nem akartam menni, és egy héttel korábban. Nem, nem tehetik ezt velem, már örültem, hogy itt vagyok, és most nem látom apámat, erre fel egy hét múlva a karmai közt leszek.
- Lau, már hallottad, vagy nem is örülsz neki? – Kérdezte az orvosom.
- Nem hallottam még, inkább…
- Itt arra célzol, amiről az irodában beszélgettünk?
- Igen – válaszoltam elhalló hangon. Ennyit a jó napomról, már megint rosszul végződik.
- Ne idegeskedj, pihenj sokat. Nekem még van egy kis dolgom. Gyere Máté fiam, te is.
- Egy pillanat apa, csak még beszélgetek egy kicsit Lauval.
- Oké, de siess, pihenésre van szüksége.
- Jó.


Megint kettesben maradtam Tonyval, de most féltem tőle, úgy nézett ki, mint aki meg akar ölni. Biztos, hogy haragszik rám, és okkal, hisz azt hiszi, hogy hazudtam neki.
- Még hogy nem a barátod? Ennyire hülyének tartasz? – Vágott mindent a fejemhez suttogva, de így rosszabb volt, mintha ordítana.
- Nem a barátom, és nem is tartalak hülyének – válaszoltam nagyon, nagyon halkan.
- Persze, apám is mondta, hogy a barátod.
- Nem az, fogd már fel! – Kicsit megemeltem a hangerőm.
- De az! Miért kellett átverned? – Erre már nem tudtam válaszolni, újra éreztem magam körül a sötétséget, de ez rosszabb volt, mint az első kettő


Tony szemszöge:

- De az! Miért kellett átverned? – suttogtam. Mikor ezt kérdeztem tőle, hirtelen hátra esett, mint aki gyorsított felvételben feküdt le. Azt sem tudtam, hogy mit csináljak, felálltam, hogy megnézem mi történt vele. Nincs eszméleténél, mit csináljak? Hogy tudnék segíteni rajta? Csak ezek visszhangoztak a fejemben. Hívom a mentőket, ezt tűnt a legértelmesebbnek. Már vettem elő a telefont, mikor eszembe jutott, hogy kórházba vagyunk. Apa… neki kell szólnom, ő biztos tudd rajta segíteni. Amilyen gyorsan csak tudtam a lifthez futottam, hiába nyomtam meg a hívó gombot, ugyan olyan lassan jött felfele. A lépcső, kaptam a fejemhez, amilyen gyorsan tudtam, futottam lefele apámhoz, mikor leértem a földszintre, egyből ordítozni kezdtem.
- Apa, apa! – Az ajtót nem nyitotta ki, szerintem fogalma se volt róla, hogy neki ordibálok. Egyből berontottam hozzá, nem érdekelt, senki és semmi, csak Lau.
- Apa, Lau elájult, nem tudtam mit csinálni, gyere gyorsan. Segíts! – könyörögtem, de ő csak pár szóval lerendezett.
- Máté, miért nem nyomtad meg a hívó gombot? Menj vissza hozzá, viszem a cuccaimat, és megyek is. – Szinte sóbálvánnyá váltam, nem hiszem el, hogy még leáll keresgélni. Mi lesz addig Lauval? Lau! Gyorsan visszafutottam, az emeletre, hozzá, hogy ne legyen egyedül


Lori szemszöge

Csak kóboroltam, mentem jobbra, balra, egyedül akartam lenni. Olyan jó volt így mászkálni, és gondolkodni, az élet apró dolgain, meg a múltba merengeni
Emlékszem mikor Klaut megismertem.

Végre ez az utolsó köröm a héten. Aztán három nap pihenés, már ha annak mondhatom. Hisz Zsoltinak lesz az esküvője, Nórával, hát az a csaj, kinek nem kéne? Drága öcsikém, ezzel a nővel, az isten lábát fogta meg. Nekem meg sehol senki. Jöhetne már hozzám is a szerelem. Remélem, nem válnak el hamar, hiszen még csak húsz évesek. Habár már több mint három éve együtt vannak. Hoppá! Késésben vagyok, habár, ilyenkor, max 10 utasom van. Várom azt az esküvőt, nem egy haver mesélte már a kocsmába, hogy milyen jó nőket lehet felszedni, egy-egy alkalommal. Nah kukkoljuk a felhozatalt. Úhh az a szép szőke begyes csaj, őt nem bánnám egy éjszakára. Valamiért nem tudtam levenni a csajról, a szemem, soha nem láttam még itt, és jegyet is vett, vagyis nem buszozik, gondolom a palija kocsikáztatja, én legalábbis nem engedném, hogy valaha is buszra szálljon, főleg nem ilyen későn. Nem hinném, hogy Nádorpüspöki, hiszen soha nem láttam még ott. De akkor mi dolga van itt? Egész úton őt figyeltem, alig tudtam levenni a tekintettem a kék szemeiről. Néha-néha észrevettem, mintha ő is engem nézne. Hát igen, nem nézek ki nagyon rosszul.
Amint leszállt, kocsival vitték tovább, a kocsiban valami, nő ült, aki hasonlított Nórához, de nem hinném, hogy ő lenne
Fáradtan hazamentem, letusoltam, és aludni mentem, a reggelt vártam. A szöszi csajjal álmodtam… bárcsak találkoznék vele, és megszerezhetném magamnak!

Az esküvő meseszép volt, én voltam Zsolti tanúja, de az egészben a legmegdöbbentőbb Nóra tanúja volt. A szőke csaj, aki tegnap este jött át ebbe a városba, asszem valami Klaudiának hívják.
A szertartás után beszélgettünk, sőt még vacsoránál is mellettem ült, állandóan beszélt, és én hallgattam, de volt amikor nem érdekelt, de azért hallgattam. Ez az éjszaka nem csak Zsolti számára volt szép, hanem nekem is.

Eddig azt gondoltam, hogy az volt életem legszebb éjszakája, de most jelen pillanatban életem legnagyobb hibájának érzem.